2014 August 26, Tuesday

Rest in Peace Annefleur- Méribel World Cup Final

Furcsán indult már az egész hét. Hétfő reggel úgy keltem, hogy iszonyú rosszul vagyok, éreztem, hogy lázas is, mindenem fájt. Utólag kiderült más emberektől és tünetekből is, hogy csúnya ételmérgezést szedtem össze utolsó nap Livigno-ban. Svájcban, kb. 2 óra autókázásra Livigno-tól találkoztam a csapatfőnökkel, ahol átszálltam a csapatbuszba és onnan mentünk tovább együtt Méribel-be. Örültem, hogy csak azt a két óra vezetést kellett végigszenvednem, köszi Zoli, hogy hazahoztad az autómat! Nem tudom mikor voltam utoljára ilyen beteg, Genf reptérig vezető út teljesen kiesett, hol levert a víz, hol fáztam, megmozdulni nem bírtam, a reptéren, ahol a többieket összeszedtük már kiszállni sem bírtam a buszból annyira készen voltam… Másnap sem javult a helyzet, tiszta láz voltam és nem bírtam kikelni az ágyból. Szokatlan tőlem. Szerdán már egy fokkal jobban voltam, át tudtam mozgatni, de akkor már éreztem, hogy ez nem az én versenyem lesz hétvégén. Aztán péntektől úgy éreztem semmi problémám nincs és minden eltörpült Annefleur balesete mellett.

Szokatlan módon nem Helen volt most a szobatársam, hanem Fleur. Mikor hétfő éjjel odaértünk Méribelbe Helen még nem volt ott, ő egy nappal később érkezett. Én ugye magamon kívül voltam a betegségtől, minden mindegy volt, Fleur pedig mondta, hogy legyek vele egy szobában most, legalább nem egyedül szenvedek, és ha bármi van segít. Mondom ok, ez úgysem fertőző, megfertőzni nem fogom, legyen, Helen akkor majd lesz egyedül, napközben úgy is együtt vagyunk. Utólag mindig okos az ember, de ha ezt előre tudom, inkább egyedül szenvedek. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor az üres szobába mentem vissza péntek késő délután. Mi már akkor tudtuk a kórházból mi a helyzet, amit senki más a csapaton kívül. Vagyis hogy Fleur élet-halál között van és elkezdhetünk imádkozni. Legfőképp azért, hogy ne szenvedjen sokat… Nem bírtam a szoba nyomasztó csendjét, még aznap este átköltöztem Helenhez, mindkettőnknek jobb volt így. Rám hárult a feladat, illetve elvállaltam, ha már ő volt a szobatársam, hogy összepakolom a cuccait. Közben tudatosult bennem igazán, hogy Úr Isten, 99%, hogy napokon belül elvesztem őt. A sírógörcsök miatt kicsit hosszabbra nyúlt a pakolás, bezártam a szobát, kivittem a cuccokat a buszba, leadtam a kulcsot és soha többet nem ment be senki a 107-be…

Az eset maga egy olyan helyen történt, ahol semmi veszélyes dolog nem volt, egy híd, amire relatív gyorsan mentünk rá egy domboldalról, igazából arra kellett figyelni, hogy ne menjünk rá nagyon gyorsan, mert akkor a kis felléptető eldob és ott nem szabad ugrani, mert érkezni nem nagyon lehet. Jobb esetben fent érkezel a tetején és legurulsz, rosszabb esetben a lefelé részén és az nem szerencsés. Csak át kell gurulni rajta és kész. Anya is átmenne rajta, tényleg semmi extra nem volt. A probléma ott volt, hogy Fleur nagyon gyors volt. Túl gyors. De hát milyen legyen az ember sprint kvalifikáció közben? Sprint döntőkre estére beraktak elé két lassító kanyart. Előtte számtalanszor átmentünk a hídon, mivel az XCO pálya része is volt. Péntek reggel van mindig sprint kvalifikáció és este a döntők. Mivel pénteken már megszabott edzésidők vannak, nem akkor mész a pályán, amikor akarsz, ezért tudtam, hogy a női edzés 10-től van, sprint kvalifikáció meg fél 10-től, ezért már reggel kimentem  Fleur-rel, kérdezte előző este edzenék-e vele a sprint pályán előtte, mert van benne egy-két nehezebb rész. Mondom persze, úgy is felkelek, ha ő korán kel és készülődik. Szóval mentünk pár kört kvali előtt, majd ő melegített, én meg készülődtem az edzésre a sátrunknál az egyik szerelővel, mert enduros révén sokszor segít Világkupákon a technikás részeken. Megyünk egy kört együtt és megnézzük a nehéz részeket, íveket stb. Hasznos dolog. Szóval mivel készülődtem, így nem néztem meg Fleur futamát, úgy is ott volt vele a csapatfőnök és a másik szerelőnk. Szerencsére nem néztem meg. A híd ugyan is ott volt a mi sátorhelyünk mellett. Meg közben valaki jött és beszélgettem vele, így semmit nem láttam az esetből. Mire észleltem a balesetet már sokan körbevették a helyszínt, odagyűltek a katasztrófa turisták… És Jenny Rissveds döbbenten jött le a hídról oda hozzám, ugyan is ő volt, aki 15 mp-re Fleur mögött indult és végignézte az egészet, de szerencsére ő sem látta a végeredményt, mégis sokkolva volt. Akkor már tudtam ki fekszik ott… Aki végignézte és a végeredményt is a mentősökön kívül az a csapatfőnök volt, akit ennyire letörve még életemben nem láttam… Ő végig ott volt Fleur-rel. Én is oda akartam menni, de a szerelő az utamat állta és a csapatfőnök megtiltotta, hogy a közelbe menjek és lássam. De utólag ez így volt a legjobb! Nem erőlködtem. Állítólag szörnyű volt. És olyat még nem láttam soha, hogy valakit paravánnal elzárva látnak el a sok kíváncsiskodó elől és úgy várták a mentőhelikoptert. Ami 15 perc múlva ott is volt. Tényleg borzasztó lehetett, örülök, hogy semmit nem láttam belőle, így is kellőképpen megviselt a dolog és folyton egy szörnyű kép villan a szemem elé. Majdnem másfél órába tellett mire elszállították, mert nem volt mozdítható állapotban. Akkor még nem mondták mekkora a baj, nyilván sejtettük, hogy nagy, de hogy ekkora… A többiek csak délután jöttek fel edzeni a csapatból, miután mindenki végzett Matthias összehívta a csapatot és mondta, hogy hívta őt a masszőrünk, aki bement Fleur-rel Grenoble-be a kórházba, hogy az orvosok nem bíztatnak sok jóval, ugyan életfunkciókat mutat, de kómában van, semmire nem reagál és a hematóma a fejében egyre nő, a maradandó károsodás garantált és a túlélés esélyei nem túl jók… Ezt muszáj tudnunk. Közben a Focus vezetés segítségével előkerült egy AG2R orvos is, aki Grenoble-ben dolgozik a klinikán, nagyon készségesen bement és szerencsére fel tudta készíteni Fleur szüleit minden lehetséges esetre, akik le tudtak repülni még aznap éjjel, a szerelőnk bevitte őket a kórházba egyenesen a reptérről és még el tudtak búcsúzni a lányuktól… Másnap délelőtt ugyanis Fleur feladta a küzdelmeket… Mi késő délelőtt mentünk fel szombaton „edzeni” a pályára, akkor tudtuk meg a híreket, kellett egy kis idő mire mindenki rá tudott ülni a kerékpárra… Annyira igazságtalan az élet! Kevés ennyire jólelkű, kedves lányt ismerek, mint Fleur. Annyira szerény, jó természetű volt, soha egy rossz szava nem volt senkire, semmire, érdeklődő és tehetséges volt. Fiatal, 1994-es születésű, épp hogy betöltötte a 20-at. Éreztem, hogy felnéz rám, ami nagyon jól esett, mindig kérdezett, sokszor kérte a segítségem, és mindig szívesen is segítettem neki, kicsit olyan volt, mintha a húgom lenne. Beszéltünk versenyeken kívül is. Valahogy velem jobb kapcsolata alakult ki, mint Helen-el és ha bármi volt inkább hozzám jött, ezt Matthias is érezte, kérte is, hogy segítsek neki a beilleszkedésben, bár nem nagyon kellett, jó természete miatt az összes fiú egyből megszerette év elején. Kicsit éretlenebb volt a koránál, igazi cuki kislány volt nekem mindig, aki magasabb nálam… És akinek hatalmas szíve van. Nagyon fog hiányozni! Bár mindig velünk lesz és mi vele! Nyugodj békében kicsi Annefleur!

Sokan kérdezték hogyan is történt, mert tényleg veszélytelen helyen esett el. Egész egyszerűen iszonyú gyorsan ment rá a hídra és a felléptető eldobta. De annyira, hogy az egész hidat átrepülte, a lefelé részére érkezett, de hátsó kerékkel, ami kvázi katapultálta őt, lerepült a hídról meg a bicikliről és arccal érkezett a sóderre nagyjából 4 méter magasból. Ki lehet találni mennyi maradt az arcából… Állítólag nincsenek rá szavak hogy nézett ki. Értetlenül állunk az eset előtt. Miért ő? Hogyan történhet egyáltalán ilyen? Sors… Nem találtam rá jobb választ. Neki most kellett elmennie. Egyedül annak örülök, hogy azonnal eszméletét vesztette és semmit nem érzékelt a balesetből és semmiből. Nem szenvedett. Nem érdemelte meg! Ahogy ezt a balesetet sem, de az élet olykor kegyetlen és ilyenkor azt érzem igazságtalan is! De ha már így kellett lennie és ilyen súlyos balesetet szenvedett, akkor a lehető legjobb dolog történt, hogy szenvedés nélkül távozott közülünk rövid idő alatt és nem nyomorékon, magáról nem tudva kell leélnie a hátralévő életét. Szerintem az feldolgozhatatlan egy előtte egészséges embernek, a családjának, mindenkinek.

A versenyről magáról nem írok, teljes katasztrófa, el sem fáradtam a végére, messze nem tudtam odatenni magam, sem koncentrálni, nem tudok olyan helyet mondani a pályán, ahol ne estem volna el, de még felfelé is… Az, hogy a váltóm nem működött már teljesen mindegy volt. A csapatvezetés ránk hagyta a döntést  a történtek után, hogy indulunk-e, de mindenki szeretett volna Fleur-ért. Csapatrészről nem adtunk semmilyen eredményt és beszámolót hivatalos fórumokon és nem is fogunk erről a Világkupáról, az emlékezés jegyében telt. Szép gesztus volt, hogy minden versenyző a chipje mellé kapott virágot a rajtszámára tűzte és minden rajt előtt egy perces néma csenddel emlékeztünk Fleur-re. A szezont természetesen befejezzük a tervek szerint, következő állomás a VB Norvégiában jövő héten. Addig mindenki otthon kicsit feltöltődik, ránk fér! Köszönöm a csapatomnak, hogy ismét bebizonyította, hogy egy nagy család vagyunk és a nehéz időkben is kitartunk egymás mellett. Eddig is eléggé egyben voltunk, de azt hiszem ez még jobban összehozott minket, megtiszteltetés ennek a csapatnak a tagja lenni!

2014 August 9, Saturday

Livigno + Sveti Martin na Muri

Mielőtt belekezdenék a livignoi beszámolóba egy gyors kitéréssel nyitok, mert mielőtt még kijöttem volna egy horvát C2-es versenyen indultam, amit sikerült is megnyernem! :) Edzés és némi UCI Világranglista pont reményében utaztam le a junior válogatottal és Édesapám kíséretével a magyar-horvát határ mellett lévő Sveti Martin Na Muri üdülő városkába. A helyszín közelsége és a késő délutáni rajt miatt egynaposra is meg lehetett oldani a túrát. Egy nagy MOB-os busszal utaztunk, amit még Apa nyert egy pályázaton a válogatottnak, így kvázi ingyen volt az utazásunk és sokan lehetőséget kaphattak külföldi versenyzésre az utánpótlás korúak közül. Még hely is maradt, így Dósa Eszter, Csielka Márk és jómagam is csatlakozhattunk a teamhez.  Dél körül már lent voltunk, Apa gyorsan nevezett, pályát jártunk, majd kis pihenés és verseny. Nem szeretem a délutáni rajtokat, én inkább reggel vagyok a topon, de szerencsére minden rendben ment és már rajtnál előre álltam, az előnyömet pedig a célig fokozatosan növeltem. A pálya különösebben nem volt technikás, de sok meredek, rövid emelkedő és végig nyomatós nyomvonal volt, amit a 35 fok és nagy pára nehezített, így én talán még életemben nem izzadtam, mint ezen a versenyen…  Utolsó előtti körben még egy gyors stopot is be kellett iktatnom, mert valami légy belerepült a sisakomba és megcsípett, de szerencsére még időben álltam meg és nem lett nagyobb baj, mert ugye én ezekre allergiás vagyok. Célba érkezés után gyorsan nagy adag calciumot vettem be, és pici rosszulléten kívül más nem volt. A pontszerzés maximálisan sikerült és motivációt is adott a VB-re való felkészüléshez, hogy jól éreztem magam. Köszönöm szépen a segítséget Apának!

Egy napot még otthon, illetve vidéken töltöttem a családommal, mivel most majd’ egy hónapig nem látom őket, innen ugyanis egyenesen a Világkupa fináléra utazom Franciaországba, Meribel-be. Gyönyörű hely Livigno, igazi kerékpáros paradicsom, ideális magaslati edzőhely. Rengeteg montis pálya és ösvény van, minden hotel kerékpáros barát. Talán ennek és jó fekvésének is köszönhető, hogy léptem-nyomon kerékpárosokba botlik az ember, én is találkoztam már montis ismerősökkel, egy osztrák srác itt van egy brazil haverjával, egyik nap edzettünk is együtt. Országúti profi csapatok szintén hemzsegnek itt, Cannondale, MTN Qhuebeka, Itera Katyusha kiegészülve Paolini-vel, Androni Giocattoli, Kreuziger Gran Canaria után itt is leszakított a hegyen :), Cipollini női csapata, Astana-s lányok, CCC Polsat, Orica, olasz monti és országúti válogatott, Adria Mobil, Gunn-Rita a családjával és még sorolhatnám. Szóval sokan. :) Az időjárás elég szeszélyes, ahogy az magaslathoz illik, néha a semmiből elkezd esni az eső, így esőkabát nélkül hiba elindulni. Időjárás jelentést meg teljesen felesleges nézni, úgysem jön be. Viszont légmozgás is van, így nem áll meg a hegyek között a rossz idő, folyamatosan változik. Egyik edzésen hol meg akartam fagyni, hol szakadt rólam a víz, mert újra kisütött a nap. Nekem ezt volt a legnehezebb megszokni, mert most sokat voltam otthon egyhuzamban és kezdtem megszokni a kánikulát, amit amúgy jobban kedvelek, mint a hideget. De a VB Norvégiában lesz szeptember elején, nem számítok kánikulára… Még vár rám 8 nap kemény edzés, majd az olasz Alpokról a francia Alpokra váltok, hisz Meribel is magaslat és meglátjuk a Világkupán hol áll a felkészülésem! Addig még egyszer mindenképp jelentkezem innen!

2014 July 21, Monday

Blog update

Nagyon régen jelentkeztem, aminek elég sok oka van, elnézést is kérek, örülök, hogy azért sokaknak hiányoztak a beszámolóim és ezt jelezték… Tavasszal/nyár elején a tanulmányaim minden időmet lefoglalták, gyakorlatilag semmire nem maradt időm, a versenyzésre is ráment a vizsgaidőszak, ezért rövid időre be is szüntettem a versenyzést, de június közepén visszatértem, egyből egy remek hétvégével, magam is meglepődtem milyen jól mentek a versenyek vizsgastressz nélkül. Bele sem fogok az elmúlt hónapok összefoglalásába, mert esélytelen, hogy érdemileg beszámoljak a történtekről, annyi esemény volt, nem unatkoztam. Csak kiemelnék egy-két fontosabb állomást.

Június utolsó hétvégéjén belekóstoltam egy kis újba és elindultam az országúti Magyar Bajnokságon. Nem titkolt célom volt, hogy meglepetést okozzak az itthoni mezőnynek, ami sikerült is, mert gyakorlatilag az egész versenyt szökésben töltöttem Epres Korival, majd egy kis csoport utolért bennünket a cél előtt 6 km-el, végül mezőnyhajrára került sor, ahol 2. lettem, Pulsfort Dia megvédte címét! Kicsit csalódottság volt az ezüstérem, mert majdnem hazaért a szökésünk, de ugyanakkor örültem is neki és Dia okos versenyzéssel megérdemelte a győzelmet.

Két hete szintén valami újban volt részem, Magyarországot képviselhettem az egyetemi Világbajnokságon Lengyelországban, országúton és MTB-ban is. A mezőnyversenyen a 6. helyet szereztem meg, ami nem rossz, kemény verseny volt hegyes terepen, 13 fokban és esőben… Montiban pedig 2 ezüstérmet hoztam haza, sprinten és Olimpiai Cross-ban is 2. lettem. Azt hiszem nem lehetek elégedetlen, de sok lesz már az ezüstből…:)

Meg is törtem ezt a szériát múlt hétvégén, ugyanis megvédtem hazai pályán, Pilisvörösváron a Magyar Bajnoki címem, ezzel a 19. Bajnoki címem szereztem meg! Nagyon örülök neki, idén ez volt az egyik legfőbb célom és ez sikerült.

Úgy döntöttünk a csapattal, hogy most kihagyom a canadai és amerikai Világkupát augusztus elején, helyette felmegyek Livignoba magaslatra edzeni, onnan egyenesen az utolsó Világkupára utazom Meribel-be a francia Alpokba és a csúcsformámat a Világbajnokságra időzítjük, ami szeptember első hétvégéjén lesz Norvégiában. Remélem minden jól alakul majd! Én azon leszek!

Még egyszer elnézést a beszámolók elmaradásáról, ígérem innentől kezdve rendszeresen hírt adok majd magamról!

2014 April 14, Monday

World Cup I. Pietermaritzburg (RSA) 13.04.2014

A várva várt első Világkupa is már csak történelem. Nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem, de minden kezdet nehéz… 5 körünk volt a vadonatúj, ám annál durvább pályán. Nekem egészen bejött az új nyomvonal, sokkal jobban, mint a tavalyi VB pálya, de az emelkedők nagyon fájtak a versenyen, főleg, hogy utána elég durva lefelé következtek, amik maximális koncentrációt igényeltek, mert annyira nehezek és technikásak voltak, kis hiba és hatalmas esés lehetett a következmény. Néztük a férfi versenyt délután, és ahogy elmentek mellettünk gyakorlatilag nem volt olyan versenyző, akinek valamelyik oldala ne lett volna teljesen koszos és lezúzva. De persze ez nálunk sem volt másképp, csak a lányokat nem annyira nézegettem verseny közben, volt más, amivel foglalkoztam.:)

Az első körben még egész jól éreztem magam, második sem ment rosszul, a harmadikban már akadtak problémáim, a negyedikben meg éreztem lefelé meg az ugratóknál, hogy valami nem egészen frankó a kormánycsapágyammal, megálltam, hogy megnézzem mi van és totál ki volt lazulva, így óvatosan mentem lefelé a technikai zónáig, megálltam és meghúzta a szerelőnk. Relatív gyorsan ment a művelet, „csak” két helyet veszítettem meg persze időt, de természetesen kiestem a ritmusból és utolsó körre teljesen meg is haltam. Nem mondhatom, hogy elégedett vagyok a tegnapi teljesítményemmel, mert ennél Izraelben sokkal jobban éreztem magam, nem voltam a topon, pedig rá voltam készülve. Két hét múlva új esély Ausztráliában a második Világkupán!

A pálya mint említettem teljesen új volt tavalyhoz képest, csak a két híres rock garden maradt ugyanaz. Rengeteg új épített technikai elem volt. Szemmel láthatólag az ugratókat nagyon szeretik itt. A felfelék nagyon kemények és meredekek voltak, az új pálya kiérdemli az egyik legnehezebb és keményebb Világkupa pálya címet, de ugyanakkor élvezhető is volt, ha valaki beadta ezeket a részeket és jó technikailag.

Ideálisnak nem volt mondható az ideérkezésünk. Én alapból kicsit betegeskedtem már csapatbemutatón, amin nem segített a hosszú repülőút sem, de versenyig úgy érzem kikúráltam magam és relatív fitten álltam a rajtnál. A repjegyeket a Lufthansa sztrájk miatt újra kellett foglalni last minute, így a München-Johannesburg direktjárat helyett egy dohai stopot be kellett iktatni, amivel nem lett volna semmi gond, ha nem indul másfél órával később a dohai járat, így az átszállásunk necces volt Johannesburgban, futva értük el a durbani járatot, ami következményeképp a csomagok és bringák természetesen nem érkeztek meg időben, de szerencsére még aznap este minden ideért egy későbbi géppel. Kalandokban a helyszínen sem volt hiány, mindjárt első nap Helennel elmentünk edzeni és a pálya felé kanyarodtunk, hogy akkor gurulunk ott is egy kört lazán, mégis lássuk mi vár majd ránk, de előtte megbeszéltük, hogy csak másnap megyünk rá edzeni és akkor a technikás részeket megnézzük a fiúkkal, mert még fáradtak voltunk a hosszú utazás és éjszakázás miatt. Tipikus „hülye nő” akció nem maradt ki, próbáljuk meg azért az ugratókat is. Álltunk, nézegettük egy darabig,hogy kéne menni és ugrani, áááá, mondom, ha én itt tovább állok nem adom be, úgyhogy vagy most rámegyek, vagy soha. Rá is mentem, szerencsére sikerült, de nem volt szerencsés a dolog, elég bénán érkeztem, de megfogtam. Mondom ok, én itt befejeztem mielőtt nagyobb baj lesz, majd holnap. Helen azért megpróbálta utánam, hát neki már nem adta ki, minek következményként a sziklák között landolt, és egy hatalmas vágás lett a sípcsontjánál, apró zúzódások mellett. Elég rosszul nézett ki a seb és ömlött belőle a vér, de jól jött az elsősegély szigorlatom, gyorsan elszakítottam a szalagot a pálya szélen és bekötöttem vele, hogy elszorítsam, majd gyorsan elmentünk a kórházba, ami szerencsére közel volt és tudtam hol van. Zseniális módon mindkettőnk telefonja lemerült, így senkinek nem tudtunk szólni miért nem vagyunk még otthon sötétedéskor… Na, ezt az afrikai kórházas élményt senkinek nem kívánom! Szerencsénk volt a szerencsétlenségben, hogy egy ügyes és értelmes orvost fogtunk ki, pont műszakváltáskor érkeztünk, aki szépen összevarrta Helen lábát. A kórház belseje, körülményei, légköre, emberei egy életre megmaradnak. A seb nem volt túl rossz helyen, így edzeni és versenyezni is tudott vele gond nélkül. Be kell látni, azért sok eszünk nincs, hogy rámentünk így a pályára, de mindig tanul az ember!

A szállásunk is elég exkluzív volt. Relatív messze laktunk a várostól, egy farmon, ahol mindenféle vadállat szabadon szaladgált. Első reggel félkómában fogmosás közben kinyitottam az ablakot és egy zsiráf nézett velem farkasszemet. Hirtelen azt hittem még álmodom, de nem, tényleg ott volt. Zebra, orrszarvú, víziló, strucc, minden volt ott. Ezekkel még nem is lett volna semmi baj, kedvesek voltak és nem bántottak. Egész addig élveztem a természet és az állatok közelségét, amíg egyik este a fürdőből kijövet egy béka ugrott elém a szobában. Ok, nem gond, megfogtam egy pohárral és kivittem. Lefekvés előtt elégedetten csuktam össze a laptopot, hogy egy újabb beadandót megírtam, indultam lekapcsolni a villanyt, amikor is látom, hogy a cipőimnél mozog valami. Egy másodperc múlva megtudtam mi az, egy kis kígyó. Akkorát visítottam, hogy Helen is felébredt. Visszaugrottam az ágyba és elkezdtem sírni, utálom, gyűlölöm a kígyókat és pókokat. Felőlem zebra és víziló is lehet a szobában, de ez a két állat semmilyen körülmények között nem megy át, még akváriumban sem. Helenben volt annyi, hogy kiment és szólt a szomszédban a fiúknak, hogy jöjjenek már, én sokkolódtam. Markus és Shlomi kitették a kígyót, Uwe szintén parázott és messziről szemlélte, én oda sem mertem nézni, de azért megnyugtatott, hogy ahol kis kígyó van, ott van nagy is. Jól aludtam aznap éjjel. Ja, nem! Azóta nem alszom túl jól, de egészen megszoktam a körülményeket, Afrika ilyen. Szép és jó itt, de azért várom, hogy szerdán továbbrepüljünk Ausztráliába a következő Világkupa állomásra. Megnézzük mit művelt a szupervihar a keleti parton, bár azt mondták, hogy Cairns annyira nem volt érintett és megrendezik a Világkupát. Új verseny, új esélyek!

2014 March 25, Tuesday

Israel UCI races vol. 2 21-22.03.2014

Ismét egy dupla hétvége várt ránk Izraelben! Most már Markussal kiegészülve álltunk a rajtvonalnál és azt kell mondanom, hogy kihoztuk a maximumot a versenyekből, vagy úgy is mondhatnám, hogy elhoztuk a maximum lehetséges Világranglista pontokat. Amiért mentünk igazából… Pénteken mindenképp, hisz nekem végre sikerül a revange és nyertem, Markus szintén, Shlomi pedig 2. lett. Szombaton igazából én voltam a gyenge láncszem, mert bár a fiúknál is szorosabb volt és sprintbefutó lett, de végül Markus ismét nyert, Shlomi pedig 2. lett, ahogy én is. A szerb lánnyal most csak másfél körig tudtam tartani a lépést, aztán leszakadtam, utána még technikai problémáim is akadtak, szóval onnantól kezdve már csak a 2. hely megtartása volt a cél, ami sikerült. Ja, igen, itt azért péntek-szombat a verseny, mert más vallás és vasárnap az már olyan, mint nálunk a hétfő, tehát nekik péntek-szombat a hétvége.

Szerencsére második hétre visszatért az igazi izraeli időjárás, napsütés és meleg, így rendben tudtunk készülni a versenyekre. A pénteki pálya nekem nagyon tetszett, rendkívül technikás és nehéz volt, éreztem, hogy ha itt jól megyek és nem hibázok a nagy sziklákon, akkor meglehet a győzelem. És így is lett! Már az elején az élre álltam, az első technikás szekció után el is szakadtunk picit a mezőnytől a szerb lánnyal, de az utána lévő felfelén még nem tudtam leszakítani, lefelé viszont akadtak problémái és egy minimális előnyt ki tudtam harcolni. Utána végig az volt a tervem, hogy a kör végéig ezt megtartsam és ne lássa pontosan az íveimet, ahol megyek, hátha ő rosszabbakat választ. Sokat lehetett nyerni ilyennel, hogy ki hogy megy a nagy sziklákon, kis hiba is sok időbe kerülhetett, ha le kell szállnia az embernek. Kör végére még nagyobbra nőtt az előnyöm, de még így is látótávolságban voltam neki. Második körre még nagyobb lett, harmadik kör végén pedig kiállt. 5 körünk volt egyébként. Másnap azt mondta, hogy nem bírta a meleget. Igaz, hogy Haifa tengerpart és egy méter árnyék sem volt a pályában és aznap valóban 30 fok volt már a rajtnál 11 órakor, nekem sem esett jól a hirtelen nagy hőség és páratartalom, szerintem senkinek, de a pálya és az időjárás ugyebár mindenkinek ugyanaz… Mondjuk legalább energiát spórolt másnapra. Én már fáradnak éreztem magam, plusz szerintem napszúrást kaptam pénteken, mert elég rosszul aludtam és fájt a fejem meg hányingerem volt már reggel, de igyekeztem nem foglalkozni vele és rámenni megint a győzelemre. Második körig partiban is voltam, de aztán leszakadtam és onnantól kezdve saját tempómban mentem, néha csak azért kellett megállnom, mert a láncom leesett, fogalmam sincs miért. A 2. hely így is meglett és nem utolsó sorban sok UCI pont, mert ez C1-es verseny volt. 3. helyre most egy orosz érkezett.  A fiúk megint elhozták az első két helyet, így egy elég szuper hétvégét zárt a csapat. A pálya itt is elég technikás és nehéz volt, nekem tetszett, bár kicsit hosszú volt, 6.6 km.

Vasárnap még edzettünk egyet a fiúkkal, este pedig Tel Aviv-ban vacsoráztunk a Focus Izrael-el. Én itt is éjszakáztam, mert bár hajnalban indult a gépem, de az itteni még szigorúbb biztonsági ellenőrzések miatt már jóval előtte kint kellett lennem a reptéren, ahol egy katasztrofális reptéri éjszaka és repülőút után haza is értem. Sajnos szerintem lebetegedtem, vagy valami van, mert nem érzem túl jól magam, de igyekszem minél hamarabb összekapni magam és tökélyre vinni a Világkupára való felkészülést. Meg benézni az egyetemre is… Jövő szerdán pedig már indulok is Németországba, ahol csapatbemutatónk és fotózás lesz csütörtök-pénteken, szombaton pedig már indulunk is Dél-Afrikába az első Világkupára, ahonnan egyből tovább Ausztrália, második Világkupa és majd május elsején érkezem haza, ha minden jól megy… World trip… Idei év kemény lesz utazás szempontból is!

Nagyon szépen köszönöm a segítséget a Haimy családnak, hihetetlen mennyi mindent tettek értünk és mennyire rendesek és persze a Focus Izraelnek is a meghívást! Mindenki feltűnően kedves egyébként kint, a hogy vagy után az az első kérdésük, hogy hogy tetszik Izrael, jól érzem-e magam, minden rendben van-e és megyek-e legközelebb is. Érdekes egy ország, sokféle nemzet keveredik, de szerencsére nekem csak a jó felével volt kontaktom. A repülőn és a reptéren aztán a másik felét is megtapasztalhattam, de hát nincs olyan nép ahol ne lenne mindkét típus, ez teljesen normális. Maga a környezetük és a természet egyébként gyönyörű, azt hittem sivatagos és puszta, de kimondottan zöld és szép. Az megérne egy túrát, amire most nem volt időm. Talán egyszer! :)

2014 March 17, Monday

Israel International Races Mishmar Haemek (ISR) 14-15.03.2014

Elérkezett ez a pillanat is, megkezdődött a versenyszezon. Idegesebb voltam verseny előtt a szokásosnál, mert csak azt tudtam, hogy bár hamar elrepült a tél, úgy érzem jó munkát végeztem, de hogy ez mire lesz elég fogalmam sem volt, főleg a tavalyi meglehetősen negatív és balszerencsés szezon után. Ilyenkor mindenki nagyon kíváncsi, kivel mi történt a télen, hol volt, mit csinált, mennyit készült, hol készült és ezer kérdés záporozik a versenyzők felé, meg persze megy egymás méregetése is. Érezhető, hogy ebben az évben már kezdődik a kvalifikáció Rióra, jóval több külföldi versenyző volt, mint az elmúlt években, mindenki rámegy minden Világranglista pontra. Én is ezzel a céllal érkeztem, bár elsődleges most számomra a versenyzés, hogy az április közepén aktuális Világkupa nyitányra jó formába lendüljek. A csapat küldött ide, hogy képviseljem a Focus színeket a Focus Izrael kérésére, de igazából én is szívesen vállaltam, mert egyrészt UCI versenyeken akartam indulni, másrészt gondoltam itt biztosan jó idő van, nem kell az európai esőben meg sárban versenyezni. Na, ez az, amit rosszul gondoltam. Amikor ideérkeztem otthon ugyan verőfényes napsütés és jó idő volt, itt szakadt az eső és orkán erejű szél fújt.  Két hónapja nem hullott semmilyen csapadék, na, ezt az időszakot most egy hét alatt behozta. De szerencsére annyira száraz volt minden, hogy hamar magába szívta a talaj a vizet, és amíg pénteken még sárban versenyeztünk, délutánra elállt az eső, szombaton már sütött a nap és a pálya ha nem is porolt, de sáros sem volt.

 

Már az ideérkezésem sem ment simán, de most már értem miért írják, hogy ha ElAl-al repül az ember, akkor minimum 3 órával indulás előtt legyen a reptéren. Hát én gondoltam ezek megőrültek, 2 óra is sok, de azért biztos, ami biztos, akkorra ott leszek. Hát, rajtam kívül akkor már csak a protekciós business class emberek álltak sorban, akik megengedhetik maguknak, hogy „később” érkezzenek. Már az furcsa volt, hogy a becheckolást a szélső 4 pulthoz tették, amik körbe voltak kerítve és 5 TEK-es őrizte gépfegyverrel, plusz később vettem észre, hogy az emeletről is figyelnek páran. Álltam vagy fél órát a piros vonalnál mire hívott az egyik öltönyös úr, pedig senki nem állt előttem sorban, hogy menjek. Itt kezdődött a móka. 6000 kérdést tettek fel ki pakolta a táskám, hogyan, hol volt addig, mi van benne, bár ez felesleges kérdés volt, mert 5x pakoltam ki-és be mindegyiket, közben mindenféle detektorral átkutatták, még a sampont és mindent kivettek egyesével és megnézték. Kerékpár teljes mattot adott, minek megyek, miért megyek, hová, kinél leszek, közben már lecsekkoltak, mert tudták, hogy van izraeli csapattársam, utánajártak a versenyeknek is, mutattak pár képet a csapatomról, mutassam meg hol vagyok rajta stb. Nagyon kemény volt. Miután átmentem minden vizsgán megkaptam a beszálló kártyám és rohanhattam is a géphez, mert ugye ez a procedúra nem két perc volt. A repülés ehhez képest teljesen unalmas és egyhangú volt, leszámítva, hogy egy kisgyerek végigordította, természetesen mellettem, de hál’ Istennek csak 3 óra volt. Értem én, hogy történt a múltban elég sok kegyetlen dolog velük, meg tudom, hogy a csapattársam Shlomi sok országba egyáltalán be sem mehet, csak azért mert izraeli állampolgár, de ezt az üldözési mániát és biztonsági procedúrát kicsit túlzásnak érzem. Vagy én nézek ki terroristának, ezt még nem tudom. :) Bár ahogy láttam mindenkit nagyon átnéztek, aki nem izraeli volt.

Szerda este érkeztem, így csütörtökön egy pályajárásra volt időm, de szerencsére az első két versenyhelyszínhez közel voltam, Shlominál és a barátnőjénél vagyok, akik 5 km-re laknak a pályától. Mindkét rajt-cél ugyan ott volt, csak a pálya volt más. Nekem a pénteki pálya jobban feküdt, annak ellenére, hogy a sárgumijaim rejtélyes módon eltűntek a táskámból, Shlomi meg ugye nem 29-el megy, így maradt a Race King, ami érdekes volt sárban. Úgy is mondhatjuk, hogy semmit nem fogott a kanyarokban. Mindegy, megoldottam és az a vicc, hogy bár ötször estem az első két körben, egyik sem emiatt volt, hanem mert hamar utolértük az előttünk rajtoló lassabb elit fiúkat és nem mindig tudták értelmezni a left és a right jelentését.  Vagy nem akarták, mert volt olyan, akinél azt tapasztaltam, hogy inkább csak nem akar elengedni, mert lány vagyok. Ezt még mindig nem tudom megérteni… Szerencsére csak az egyik esésem volt nagyobb, ott mondjuk lezúztam kezem-lábam-kerékpárom, de akkor még nem érdekelt, másnap fájt csak igazán. Ekkor előzött meg a szerb lány is, addig én vezettem, bár szorosan jött mögöttem. Utána annyira kiestem a ritmusból, hogy kellett egy kör mire összeszedtem magam, de utána már nem tudtam utolérni, így második lettem, a 3. helyre egy holland lány jött be. Kezdésnek nem is rossz! Megnyugodtam, hogy bár van még min javítani és fejlődni, jó úton haladok. Az másfél óra helyetti 1 óra 52 perces versenyidő mondjuk kevésbé tetszett elsőre… Ezt kicsit elszámolta az egyébként normális román főbíró, pedig szóltunk neki, hogy too much lesz.

Sok idő nem volt a pihenésre, másnap ismét egy C2-es verseny várt ránk ugyan ott, csak más pályán. Ez a pálya már nem tetszett annyira, két hosszú felfelé és két lefelé volt benne, ami ugyan technikás és élvezetes volt, de az előző hullámos pálya nekem jobban feküdt. Ennek ellenére 3 kört együtt mentünk a szerb lánnyal és jobban éreztem magam, mint pénteken. Most úgy gondoltam, hogy ha tegnap ő jött utánam, és nem akart előre menni, akkor menjen most ő elől. Felfelé nem esett jól a tempója, de lefelé éreztem, hogy gyorsabb vagyok. A 3. körben aztán ritmust váltott a második hosszú felfelén és gyakorlatilag esélyem nem volt vele menni, leszakadtam. Innen saját tempómban mentem, mert teljesen megrogytam abban, hogy azért megpróbáltam felmenni rá párszor sikertelenül. A lefeléket nem mindig élveztem maximálisan, mert az előző napi esésem miatt megdagadt az alkarom meg a bal lábam és a rázkódás nem tetszett neki, bár igazából a 182-es átlagpulzus jobban fájt. :) Maradt megint a 2. hely, de a revange tervben van! Shlomi a pénteki balszerencsés váltó törés után most győzelemmel vigasztalódhatott, nem volt rossz nap a csapatnak!

Péntek-szombat ismét versenyzem itt kint, egy C1 és egy C2 verseny lesz, majd repülök haza és finisbe ér a felkészülés a Világkupa első állomására, ami Dél-Afrikában lesz. Szerdán kiegészülünk Markussal, így már három Focus-os lesz a mezőnyben!

Köszönöm szépen a segítséget a Haimy családnak és a Focus Izraelnek!

2014 February 28, Friday

Training camp Tenerife (ESP)

Ismét lehetőségünk nyílt egy két hetes edzőtáborra a Szövetség szervezésében, ezúttal a télen is ideális klímájú Tenerifén. Most jóval kisebb csoporttal utaztunk, csak a felnőtt keret volt lent, de kiegészültünk pár csömöri fiatallal és master korosztállyal :), valamint a komplett Waberer’s csapattal. Kísérőnk Valter Tibor, felnőtt Szövetségi Kapitány volt. Hamar megtalálta a csapat a közös hangot és jó hangulatban telt el a két hét, ami szerintem nagyon fontos, hogy az ember a sok edzés között megfelelően tudjon pihenni és kikapcsolódni, ne forduljunk be.

Örültem, hogy ismét egy új helyszínt ismerhetek meg. Nem titkolt célom az is volt, hogy összehasonlítom a szigetet Gran Canaria-val, melyik lehet ideálisabb edzésre. Mindent egybevetve nekem Gran Canaria jobban bejött. Edzésre számomra ideálisabbnak tűnik, és ami a legfontosabb, időjárás szempontjából sokkal kiszámíthatóbb. Ennek oka gondolom az El Teide, ami a maga 3780 méterével Spanyolország legmagasabb hegye. Az időjárás jelentésre sem nagyon lehet hagyatkozni, mert a Teide gyakran bevonzza a felhőket és egyik-pillanatról a másikra gyökeresen megváltozik az idő. Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy nagy szerencsénk volt az idővel és egy napot sem kellett kihagynunk és én személy szerint úgy érzem, hogy kiváló edzésmunkát tudtam végezni. Volt olyan, hogy elindultunk verőfényes napsütésben, felértünk a hegyre, de közben beborult masszívan a másik oldalon, köd lett és hazafelé már annyira fáztunk lefelé, plusz kicsit meg is áztunk, hogy gyors zuhany után sapkában, melegítőben, pulcsiban feküdtem az ágyban több, mint egy óráig és még utána is fáztam, kék volt a körmöm meg a szám, pedig nem festettem be… Ja igen, itt azt tudni kell, hogy csak és kizárólag szintet lehet menni, átmozgató edzésen is a legkevesebb 500 méter szint volt, ami összejött és azt a másfél órát „síkon” mentük. Ez azt jelenti, hogy felfelé, főleg ha szép idő van és süt a nap, szakad az emberről a víz, úgy hogy csak rövid-rövidben megy, lefelé viszont picit sincs meleg, úgyhogy kell ruhát vinni bőven, néha úgy éreztem magam, mint a tinininja teknőc induláskor,  televoltak a zsebeim, de lefelé azért nem bántam meg, hogy volt nálam ruha. Úgy voltam vele, hogy inkább még a nyakam köré és tekerek egy mezt, csak ne fázzak meg. Volt jó pár profi országútis is a szigeten, Pozzato és egy csapattársa, meg két Katyusha-s a mellettünk lévő hotelben laktak, Astana, Orica és Movistar mezben is láttunk mozogni pár embert és szemmel láthatólag nem hobbisták voltak, akik vették a mezt. Mondjuk ők egyszerűbben oldották meg a dolgot, kísérő autójuk volt és abból öltözködtek meg frissítettek. Igaz, nem egy színvonalon vagyunk, ez több jelből is észrevehető, legszembetűnőbb a sebesség különbségünk :) De ők is jófejek voltak, mindig köszöntek, az utolsó napokban a Movistaros srácok már előre integettek, jó párszor találkoztunk velük.

Ami a legszembetűnőbb különbség volt Gran Canaria-hoz képest, hogy jóval kevesebb nyugat-európai hobbi kerékpáros volt, aki csak úgy kijár telente 1-2 hétre barátokkal, családdal kerékpározni. Töredéke volt a számuk a másik szigeten bringázókhoz képest. Ez gondolom szintén a magas hegyeknek és a szeszélyes időjárásnak köszönhető. Na meg az utak minősége sem túl jó és az autósok sem figyelnek ránk, de legalább otthon éreztük magunkat.  A turisták itt mintha kicsit igénytelenebbek lennének, mint a szomszéd szigeten. Sok a kelet-európai, orosz, lengyel és cseh nyaraló, de itt is megvan a skandináv, holland, angol vonal. Úgy láttam a katalógusokban, hogy kicsit olcsóbb, mint GC, a repülés és a hotelek is, nyilván ezért van az, hogy a kevésbé tehetősek is megengedhetik maguknak, hogy mégis biztos jó időbe és egzotikus helyre utazzanak nyaralni. Engem igazából csak az zavart, hogy egy-két embernél a kultúra teljes hiányában a világba köpködés és tüsszentés teljesen normális volt, utcán, hotelben, bárhol, ami szerintem elég undorító. A hotelünk elvileg 4 csillagos volt, amiből kettő azért az égen maradt, elég koszos és lepukkant volt, de mindegy, sok időt nem töltöttünk ott, aludni én egészen jól tudtam, bár sokan panaszkodtak mindenféle zajokra, de szerencsére alvás problémáim ritkán vannak. Rajtunk kívül csak egy magyar házaspár volt a hotelben, főleg angolok és hollandok lakták. Az átlagéletkort jelentősen csökkentettük és volt sok fura figura, de legalább ezek is mókára adtak okot. :)

Jók ezek az edzőtáborok, mert azonkívül, hogy most végre lehetőséget kaptunk, hogy meleg éghajlaton készülhessünk mindig volt kivel menni, otthon én személy szerint úgy is mindig egyedül megyek. Én a legtöbbet a Vígh Zolival mentem, vagy a Brigivel, aki egyben szobatársam is volt.

A növényzet tipikus kanári-szigetek, sziklás, trópusi, de itt kevesebb volt a sivatagos rész a hegyek miatt. Itt megteheti az ember, hogy gondol egyet, felkel az óceán partról a napozásból, beül az autóba, megy 60 km-t és hógolyózik a Teide-n. Ezt mi is kipróbáltuk az egyik pihenő napon. Béreltünk egy Pandat, beültünk öten és felmentünk a Teide lábához, ahonnan a sílifttel egészen a kráter aljáig fel lehetett menni, merthogy ez egy vulkán, ami 100 éve még aktív volt. A kárterhez vezető turistaút sajnos le volt zárva jegesedés miatt. Így is nagy élmény volt, már maga az út is, mentek a poénok, én vezettem, szegény Panda nem köszönte meg a 2500 szintet öt személlyel, plusz gondolom a sok turista már kihúzatta rendesen, a féke is odavolt, de biztonságban megjártuk oda-vissza. :) Mily meglepő, Pozzatoék ugyan ezt a „tripet” tolták pihenő napon. Maga a fennsík fentről mesésen néz ki a havas hegycsúcsokkal, tiszta időben át lehet látni a szomszéd szigetekre, az óceánra, elég exkluzív… Bringával is voltunk fent természetesen, az út két oldalán óriási megkövesedett lávafolyamok, nagyon komoly látvány.

Összességében remek volt ez a két hét, köszönjük szépen, hogy még ha last minute-ban is, de összehozták nekünk a tábort! Nem csak edzés szempontból, de szerintem csapatösszetartásra sem volt utolsó, itt lehet igazán megismerni a többi válogatott tagot, és ha arra gondolunk, hogy most kezdődik a riói kvalifikációs időszak és együtt kell megszereznünk a kvótát érő pontokat, akkor lényeges lépést tettünk a siker felé. Összeszoktunk és azt kell mondanom, hogy elég jó csapat jött össze, ami nagyon fontos a mentális és lelki felkészültséget tekintve.

Most újra visszaülök kis időre az iskolapadba, bár kedves csoporttársam jóvoltából kint is értesültem mindenről és nem maradtam le nagyon. Sokat azonban nem leszek itthon, arra jó lesz, hogy kicsit feltöltődjek, szeretteimmel legyek és elvégezzük az utolsó simításokat a formámon, március 14/15-én ugyan is már Izraelben versenyzem a csapattal!

2014 February 8, Saturday

Training camp Gran Canaria-Maspalomas (ESP)

Gran Canaria elég közkedvelt téli edzőtáborozó hely a kerékpárosok körében, de az én életemből valahogy kimaradt, egészen idáig. Újabb helyszínt pipálhattam ki a saját világtérképemen, ahol már jártam életemben. Nem hogy nem bántam meg, de biztos vagyok benne, hogy ide vissza fogok jönni, nagyon tetszett, a domborzat tökéletes, az idő hibátlan, minden adott a megfelelő edzés- regenerálódás kombó véghezviteléhez. Fejben is ki tudtam kapcsolni, mert direkt úgy osztottam be a vizsgákat, hogy hamar végezzek, utolsó vizsgám másnapján már repülőre is szálltam (így legalább volt motiváció, hogy mindenképp átmenjek.:) ), két félig-meddig még most is csapattársammal, ami a magyar klubot illeti ugye még mindig a PCCC tagja vagyok, így tényleg csak az edzésre kellett koncentrálnom és kihozhattam a maximumot a szemeszter szünetből. Gergőt és Bercit már amúgy is régóta ismerem, mindig is jól kijöttünk, most is jól elvoltunk, hárman béreltünk egy apartmant és sok edzést össze is tudtunk hangolni. Meglepően sok magyar kerékpáros is volt a szigeten, Király Mónival is voltam párszor edzeni, a pálya sportból jobban ismert Szillel is összefutottam, illetve egy triatlonos barátom is kint volt a csapatával, velük is mentem egyszer. Edzőtársat nem nehéz találni, ideérkezésünkkor a svájci MTB válogatott már hetek óta itt edzett, sok lány ismerek közülük, velük is voltam, egy norvég lány is megkeresett, hogy menjünk, szóval konkrétan azt volt nehéz beosztani mikor kivel menjek.:) Profi és kisebb országúti csapatokkal is találkoztunk, eleinte egész sok Saxo-s volt itt, a végére már csak hárman maradtak. Rengetegszer találkoztam velük, utolsó héten bármikor összefutottam Roman Kreuziger-el, vagy Rogers-el, már előre integettek meg köszöntek és csak nevettünk, hogy már megint találkozunk. Egyébként meglepően jófejek és beképzeltségnek még csak szikráját sem fedeztem fel bennük, igazi sportemberek. De jelentem, már most elég gyorsan haladnak, igaz, ez a dolguk! Ha már nagy csapatok, akkor pár Movistaros és Garminos arcot is láttam.

A sziget egyébként gyönyörű, a növényzet inkább sziklás és sivatagi, kaktusz és pálmafa bírja csak az itteni szárazságot. Vagyis északon állítólag jóval többet esik az eső, a mi kint létünk alatt délen egy csepp sem esett, igaz, a hegyen volt párszor „hideg”, lefelé jól jött a mellény, de egyébként stabilan rövidnadrág-rövidmezes az idő, sőt, kicsit nem figyeltem és megint csíkos lettem, úgyhogy pihenő napon keményen dolgozhattam, hogy ezeket eltüntessem a medence-vagy óceán parton, óriás problémák…:) A domborzat nem tartogat sok síkot szerencsére, mondhatnám perfekt volt nekem edzésre, tényleg arra kellett figyelni, hogy ne pörgesse túl magát az ember edzés szempontból, mert pikk-pakk ki lehet nyírni magunkat. Kevés szintet itt nem igazán lehetett edzeni, bár nem is akartam.

Spanyol a nyelv, a déli munkamorál itt is passzol, bár nincs szieszta. Rengeteg a turista, szuper a sziget klímája, még nyáron sincs az a hatalmas hőség, most pedig kellemes 20-25 fokok vannak. Őslakosokkal szinte csak a hegyi falvakban találkoztunk, a part közelében minden a turizmus körül forog, ami főleg a melegekre és a nyugat-európai illetve skandináv nyugdíjasokra épül. Lejönnek és itt telelnek több hónapig, ide kapja a nyugdíjat és olcsóbb neki, nem kell otthon fűteni meg fagyoskodni. Remélem én is megélem ezt, hogy egyszer ezt megtehetem majd, de milyen igazuk van! Eleinte nem értettem miért van itt ennyi meleg, de mivel minden szálloda „gay friend”, ezért nyilván ide jönnek, hisz szívesen látják őket és elfogadják. Ritka a hetero pár az utcákon, ha van, ott is Apuka már babakocsit tol. Engem mondjuk abszolút nem zavart, hamar megszoktam, bár voltak vicces pillanatok, amikor beültünk kávézni a fiúkkal és a pincér fiú nekik udvarolt, nem nekem, bár én élveztem, jót nevettem, a fiúk kevésbé. :) Szóval lányok, pasizós nyaralást ne ide foglaljatok! :) Ha a fiúk szeretnének pasizni, akkor telitalálat! :) Egyébként ez tényleg elmondható általánosságban, aki itt van az kis százalékban helyi, vagy turista (nyugdíjas vagy meleg), vagy sportoló.

Nagy meglepetésemre megkeresett a helyi magyarok egyesületének pár vezetője, mert megtudták, hogy itt vagyok és találkozni szerettek volna. Nagyon szimpatikus fiúk-lányok voltak és egyből felajánlották a segítségüket, ha bármire szükségünk lenne, illetve kicsit ki is okosodtam jövőre hogy lehet ezt még költséghatékonyabban csinálni. Nagyon segítőkészek és jófejek voltak, jó volt látni, hogy a magyarok ilyen összetartóak is tudnak lenni. Itt is köszönöm szépen a lehetőséget és a segítséget már előre is!

Most újból visszatértem a télbe, hisz hétfőtől tavaszi szemeszter és egyetem, hát, annyira nem vártam… Ha minden igaz sokáig nem leszek otthon, mert a válogatottal újabb edzőtáborra lesz lehetőségünk, igaz, most csak a felnőttek utaznának, bár erről még biztos információt idáig nem kaptam, úgyhogy várok. Ide pedig szerintem már jövőre visszatérek!

 

2014 January 12, Sunday

Cyclocross Hungarian Championships Békéscsaba-Póstelek (HUN) 11.01.2014

Megszereztem a 18. Bajnoki címem! Ebből ez a 4. cyclocross-os, a többi 14 MTB! Ez azt hiszem nem olyan rossz 23 évesen. :) Külön öröm számomra, hogy visszakerült rám ez a mez 2 év kihagyás után, mert különböző okokból sosem tudtam részt venni a cross Bajnokságon.

A helyszín tőlünk elég messze volt, a rajt szombaton meg korán, ezért már pénteken leutaztam Édesapámmal, meg egy PCCC-s különítmény is érkezett, köztük olyan szupersztárokkal, mint a Dina tesók vagy Cser Gabi. :) Dina Marcival már a héten beszéltük, hogy majd megyünk pár kört, ha leértünk, ez így is volt. Legnagyobb meglepetésemre már rengetegen lent voltak és a pálya teljes egészében ki volt szalagozva, na, erre nem fogadtam volna. Fejes Gabival egyszerre érkeztünk és pont azt beszélgettük a parkolóban, hogy milyen jó, végre mennyi női nevező van és egész jó mezőny lesz. Hát ez másnapra jócskán megváltozott, kb mindenki visszamondta különböző okok miatt (sérülés, kerékpár problémák) és alig volt női induló. Sajnáltam kicsit a dolgot, de annyiból nem, hogy így nem kellett maxon mennem, mert mióta hazaértünk Portugáliából nem vagyok túl jól. Valószínű a repülőn megfáztam a klímától, ami általában egy nap alatt elmúlik nekem, hát most nem. Nem akartam még betegebb lenni, így nem is hajtottam ki teljesen magam, inkább a biztosságra mentem és meglett a Bajnoki cím! 2. Rozsnyai Manka lett, 3. Cseh Roni! Az U19-es fiúkkal indultunk, ahol pedig a Dina tesók ledurrantották a futamot, Marci lett a Bajnok, Dani 2. Nagyon örültem a srácoknak! Fetter Erik U17-ben lett Bajnok, Virág 2. lett a lányoknál, úgyhogy elég szépen szerepelt a pilisi különítmény. Levezetés után nem maradt más hátra, mint az elit és U23 futamot megnézni, ami a végére egész izgalmas lett és mentek már a fogadások a rajt-célnál a depóban, hogy vajon utol éri-e Vígh Zoli a Fejes Gabit, de végül nem így lett, így a fiúknál is új Bajnokot avattunk Gabi személyében! Azt kell mondanom meg is érdemelte, mert egész szezonban kiegyensúlyozottan versenyzett és tegnap is nagyon szépen ment a saras-csúszós pályán. Ja, igen a fiúk esőt is kaptak, ami közben elállt és a végére már tapadós sárban versenyeztek, hogy érezzék a törődést… Meg kicsit együtt is éreztem Gabival, mert ezen a pályán ő is mindig peches volt, de most végre legyőztük a mumusunkat. :) Az U23-at egy pocsék rajt után Rózsa Balázs nyerte, bár ez annyira nem volt izgalmas, mert hamar átvette a vezetést és az előnyét növelte körről-körre. Azt gondolom ő is nagyon megérdemelte ezt a trikót, egész szezonban jól ment és hát ő volt az egyik favoritom…:)

A pálya szerintem egészen jó lett, én csak a füves kanyargós csiki-csukit nem élveztem, a többi tetszett nagyon és azt kell mondjam, hogy ami a szervezést illeti évek óta az egyik legjobb szövetségi rendezvényen vehettünk részt! Gratulálok a szervezőknek! Néző nem volt túl sok, talán a helyszín miatt sem, de a Supercrosst elnézve itthon egyre népszerűbb ez a sportág hál’ Istennek!

Nekem ez volt az utolsó cross versenyem ebben a szezonban, most már szigorúan csak a felkészülés a monti szezonra, amit egy saját szervezésű edzőtáborral kezdek meg Gran Canaria-n egy hét múlva. Addig már csak meg kell gyógyulni, mert sajnos rosszabb lett az állapotom a verseny óta, pedig ezt a telet kihúztam eddig mindenféle betegség nélkül, nem most kéne elkezdeni.

Köszönöm szépen a segítséget Édesapámnak, még mindig a legjobb és a csere kerékpárt Rózsa Balázsnak, amire szerencsére nem volt szükség, majd meghálálom…:)

Edzőtáborból majd próbálok jelentkezni. Köszönöm szépen a sok szurkolást és támogatást az egész cross szezonban mindenkinek!

2013 December 16, Monday

Supercross Kecskemét (HUN) 15.12.2013

Szombat este értem haza Németországból, ahol 10 remek napot töltöttem a csapattal. Örültem, hogy végre megint láthattam a csapattársaimat, jól éreztük magunkat, de igazából az edzésé volt a főszerep. Új szponzora van a csapatnak, a Panoramahotel Oberjoch. (http://www.panoramahotel-oberjoch.de/ Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy én ilyen fullban még nem voltam, még több ilyen szponzor kéne. :) Véglegesedett minden a jövő évvel kapcsolatban, lesz pár változás a kerékpáron és kiegészítőkön is jövőre, pl. a villa Rock Shox lesz, mert szorosabb lesz a Sram-mel az együttműködés, illetve a Fizik újabban MTB cipőkben is utazik, és mi leszünk az elsők, akik hordhatják. Teszt már van nálam és eddig nekem bejön! A svájci Patrik Gallati nem kapott új szerződést a csapattól, de jött a helyére a holland Annefleur Kalvenhaar.

Na, de akkor a kecskeméti crossról: kellemetlen, ködös, párás, szitálós időnk volt, ez az igazi csontig ható hideg, én jól át is fagytam nap végére. Talán csak verseny közben nem fáztam. Igaz, másra kellett figyelnem, meglehetősen izgalmassá sikeredett a futam. A rajtot még egész jól elkaptam, mentem a fiúkkal egy kört, aztán a depó utáni kanyarban előztem valakit és rá kellett ugratnom egy kiálló négyzet alakú, éles csatornafedélre, amit nem is vettem észre pályajáráson, mert nem az ideális nyomon volt. Valahogy csúnyán sikerült és a sarkába felütöttem, amit szintén nem vettem észre, csak a következő kanyarban, amikor is nem akart úgy kanyarodni a bringa, ahogy gondoltam, lenéztem és láttam, hogy zéró levegő van az első kerekemben. Mondom, ez szuper, akkor most innen egy egész kört mehetek így, ha ügyes vagyok, és nem engedem, hogy leforduljon a szingó, különben futás és az ezen a hosszú pályán egyenlő a halállal. Szerencsére sikerült úgy végiggurulnom, hogy ne forduljon le, bár helyenként nekem fájt, ahogy koppant a karbon kerék… Majd nehézkes, 3 emberes kerékcsere a depóban (köszi Bakter, Balu és Apa, nagyok vagytok :) ) és indulhattam behozni a közel másfél perces hátrányomat az akkor vezető Dósa Eszterrel szemben. „Impossible is nothing” jelszóval el is indultam gyorsan, 4 köröm maradt erre. Ráadásul egy olyan pályán, ami abszolút, de tényleg semennyire nem feküdt nekem. Technikai hiba sosem jön jókor, de pont ezen a versenyen extra rosszul jött. Az első körben elég sokat hoztam, meg szerintem idegből is mentem, de ebben jól meg is rogytam, így a másodikban már nem tudtam annyit, de a maradék kettőre megint összekaptam magam és az utolsó körre már csak 10 másodperc volt a lemaradásom. Már láttam Esztert előttem, így volt motiváció, végül utol is értem, a hátsó sík részen hagytam elől menni, és amikor az utolsó hosszabb aszfaltos egyenesre értünk, akkor az utolsó pillanatban megelőztem, mert tudtam, hogy nekem kell hamarabb odaérni az utolsó kanyarkombinációhoz és onnan már nem veszthetem el. Nem akartam kiélezett sprintre hagyni a végét, mert nem bíztam hiányos sprintertudásomban. :) Eszterét nem ismerem, de jobb nem bízni a véletlenre. Nyugodtan mondhatom, hogy ezért a győzelemért alaposan megszenvedtem, talán itthon még így sosem. Most hétvégén elvileg készülök Karácsony Kupára Békéscsabára a Bajnokság pályájára, de mivel kemény vizsgahetem van, bár ma letudtam a legdurvábbat, vagyis maradjunk annyiban, hogy megírtam, de bízom a csodában és egy kettesben… De még így is maradt bőven, úgyhogy versenyzésem függvénye mennyire tudok edzeni a héten a tanulás mellett, mert ha nem nagyon, akkor inkább edzem rendesen hétvégén verseny helyett. Ezt majd spontán eldöntöm. A segítséget pedig ismét nagyon szépen köszönöm Apának és a srácoknak is a depóban!