Furcsán indult már az egész hét. Hétfő reggel úgy keltem, hogy iszonyú rosszul vagyok, éreztem, hogy lázas is, mindenem fájt. Utólag kiderült más emberektől és tünetekből is, hogy csúnya ételmérgezést szedtem össze utolsó nap Livigno-ban. Svájcban, kb. 2 óra autókázásra Livigno-tól találkoztam a csapatfőnökkel, ahol átszálltam a csapatbuszba és onnan mentünk tovább együtt Méribel-be. Örültem, hogy csak azt a két óra vezetést kellett végigszenvednem, köszi Zoli, hogy hazahoztad az autómat! Nem tudom mikor voltam utoljára ilyen beteg, Genf reptérig vezető út teljesen kiesett, hol levert a víz, hol fáztam, megmozdulni nem bírtam, a reptéren, ahol a többieket összeszedtük már kiszállni sem bírtam a buszból annyira készen voltam… Másnap sem javult a helyzet, tiszta láz voltam és nem bírtam kikelni az ágyból. Szokatlan tőlem. Szerdán már egy fokkal jobban voltam, át tudtam mozgatni, de akkor már éreztem, hogy ez nem az én versenyem lesz hétvégén. Aztán péntektől úgy éreztem semmi problémám nincs és minden eltörpült Annefleur balesete mellett.

Szokatlan módon nem Helen volt most a szobatársam, hanem Fleur. Mikor hétfő éjjel odaértünk Méribelbe Helen még nem volt ott, ő egy nappal később érkezett. Én ugye magamon kívül voltam a betegségtől, minden mindegy volt, Fleur pedig mondta, hogy legyek vele egy szobában most, legalább nem egyedül szenvedek, és ha bármi van segít. Mondom ok, ez úgysem fertőző, megfertőzni nem fogom, legyen, Helen akkor majd lesz egyedül, napközben úgy is együtt vagyunk. Utólag mindig okos az ember, de ha ezt előre tudom, inkább egyedül szenvedek. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor az üres szobába mentem vissza péntek késő délután. Mi már akkor tudtuk a kórházból mi a helyzet, amit senki más a csapaton kívül. Vagyis hogy Fleur élet-halál között van és elkezdhetünk imádkozni. Legfőképp azért, hogy ne szenvedjen sokat… Nem bírtam a szoba nyomasztó csendjét, még aznap este átköltöztem Helenhez, mindkettőnknek jobb volt így. Rám hárult a feladat, illetve elvállaltam, ha már ő volt a szobatársam, hogy összepakolom a cuccait. Közben tudatosult bennem igazán, hogy Úr Isten, 99%, hogy napokon belül elvesztem őt. A sírógörcsök miatt kicsit hosszabbra nyúlt a pakolás, bezártam a szobát, kivittem a cuccokat a buszba, leadtam a kulcsot és soha többet nem ment be senki a 107-be…

Az eset maga egy olyan helyen történt, ahol semmi veszélyes dolog nem volt, egy híd, amire relatív gyorsan mentünk rá egy domboldalról, igazából arra kellett figyelni, hogy ne menjünk rá nagyon gyorsan, mert akkor a kis felléptető eldob és ott nem szabad ugrani, mert érkezni nem nagyon lehet. Jobb esetben fent érkezel a tetején és legurulsz, rosszabb esetben a lefelé részén és az nem szerencsés. Csak át kell gurulni rajta és kész. Anya is átmenne rajta, tényleg semmi extra nem volt. A probléma ott volt, hogy Fleur nagyon gyors volt. Túl gyors. De hát milyen legyen az ember sprint kvalifikáció közben? Sprint döntőkre estére beraktak elé két lassító kanyart. Előtte számtalanszor átmentünk a hídon, mivel az XCO pálya része is volt. Péntek reggel van mindig sprint kvalifikáció és este a döntők. Mivel pénteken már megszabott edzésidők vannak, nem akkor mész a pályán, amikor akarsz, ezért tudtam, hogy a női edzés 10-től van, sprint kvalifikáció meg fél 10-től, ezért már reggel kimentem  Fleur-rel, kérdezte előző este edzenék-e vele a sprint pályán előtte, mert van benne egy-két nehezebb rész. Mondom persze, úgy is felkelek, ha ő korán kel és készülődik. Szóval mentünk pár kört kvali előtt, majd ő melegített, én meg készülődtem az edzésre a sátrunknál az egyik szerelővel, mert enduros révén sokszor segít Világkupákon a technikás részeken. Megyünk egy kört együtt és megnézzük a nehéz részeket, íveket stb. Hasznos dolog. Szóval mivel készülődtem, így nem néztem meg Fleur futamát, úgy is ott volt vele a csapatfőnök és a másik szerelőnk. Szerencsére nem néztem meg. A híd ugyan is ott volt a mi sátorhelyünk mellett. Meg közben valaki jött és beszélgettem vele, így semmit nem láttam az esetből. Mire észleltem a balesetet már sokan körbevették a helyszínt, odagyűltek a katasztrófa turisták… És Jenny Rissveds döbbenten jött le a hídról oda hozzám, ugyan is ő volt, aki 15 mp-re Fleur mögött indult és végignézte az egészet, de szerencsére ő sem látta a végeredményt, mégis sokkolva volt. Akkor már tudtam ki fekszik ott… Aki végignézte és a végeredményt is a mentősökön kívül az a csapatfőnök volt, akit ennyire letörve még életemben nem láttam… Ő végig ott volt Fleur-rel. Én is oda akartam menni, de a szerelő az utamat állta és a csapatfőnök megtiltotta, hogy a közelbe menjek és lássam. De utólag ez így volt a legjobb! Nem erőlködtem. Állítólag szörnyű volt. És olyat még nem láttam soha, hogy valakit paravánnal elzárva látnak el a sok kíváncsiskodó elől és úgy várták a mentőhelikoptert. Ami 15 perc múlva ott is volt. Tényleg borzasztó lehetett, örülök, hogy semmit nem láttam belőle, így is kellőképpen megviselt a dolog és folyton egy szörnyű kép villan a szemem elé. Majdnem másfél órába tellett mire elszállították, mert nem volt mozdítható állapotban. Akkor még nem mondták mekkora a baj, nyilván sejtettük, hogy nagy, de hogy ekkora… A többiek csak délután jöttek fel edzeni a csapatból, miután mindenki végzett Matthias összehívta a csapatot és mondta, hogy hívta őt a masszőrünk, aki bement Fleur-rel Grenoble-be a kórházba, hogy az orvosok nem bíztatnak sok jóval, ugyan életfunkciókat mutat, de kómában van, semmire nem reagál és a hematóma a fejében egyre nő, a maradandó károsodás garantált és a túlélés esélyei nem túl jók… Ezt muszáj tudnunk. Közben a Focus vezetés segítségével előkerült egy AG2R orvos is, aki Grenoble-ben dolgozik a klinikán, nagyon készségesen bement és szerencsére fel tudta készíteni Fleur szüleit minden lehetséges esetre, akik le tudtak repülni még aznap éjjel, a szerelőnk bevitte őket a kórházba egyenesen a reptérről és még el tudtak búcsúzni a lányuktól… Másnap délelőtt ugyanis Fleur feladta a küzdelmeket… Mi késő délelőtt mentünk fel szombaton „edzeni” a pályára, akkor tudtuk meg a híreket, kellett egy kis idő mire mindenki rá tudott ülni a kerékpárra… Annyira igazságtalan az élet! Kevés ennyire jólelkű, kedves lányt ismerek, mint Fleur. Annyira szerény, jó természetű volt, soha egy rossz szava nem volt senkire, semmire, érdeklődő és tehetséges volt. Fiatal, 1994-es születésű, épp hogy betöltötte a 20-at. Éreztem, hogy felnéz rám, ami nagyon jól esett, mindig kérdezett, sokszor kérte a segítségem, és mindig szívesen is segítettem neki, kicsit olyan volt, mintha a húgom lenne. Beszéltünk versenyeken kívül is. Valahogy velem jobb kapcsolata alakult ki, mint Helen-el és ha bármi volt inkább hozzám jött, ezt Matthias is érezte, kérte is, hogy segítsek neki a beilleszkedésben, bár nem nagyon kellett, jó természete miatt az összes fiú egyből megszerette év elején. Kicsit éretlenebb volt a koránál, igazi cuki kislány volt nekem mindig, aki magasabb nálam… És akinek hatalmas szíve van. Nagyon fog hiányozni! Bár mindig velünk lesz és mi vele! Nyugodj békében kicsi Annefleur!

Sokan kérdezték hogyan is történt, mert tényleg veszélytelen helyen esett el. Egész egyszerűen iszonyú gyorsan ment rá a hídra és a felléptető eldobta. De annyira, hogy az egész hidat átrepülte, a lefelé részére érkezett, de hátsó kerékkel, ami kvázi katapultálta őt, lerepült a hídról meg a bicikliről és arccal érkezett a sóderre nagyjából 4 méter magasból. Ki lehet találni mennyi maradt az arcából… Állítólag nincsenek rá szavak hogy nézett ki. Értetlenül állunk az eset előtt. Miért ő? Hogyan történhet egyáltalán ilyen? Sors… Nem találtam rá jobb választ. Neki most kellett elmennie. Egyedül annak örülök, hogy azonnal eszméletét vesztette és semmit nem érzékelt a balesetből és semmiből. Nem szenvedett. Nem érdemelte meg! Ahogy ezt a balesetet sem, de az élet olykor kegyetlen és ilyenkor azt érzem igazságtalan is! De ha már így kellett lennie és ilyen súlyos balesetet szenvedett, akkor a lehető legjobb dolog történt, hogy szenvedés nélkül távozott közülünk rövid idő alatt és nem nyomorékon, magáról nem tudva kell leélnie a hátralévő életét. Szerintem az feldolgozhatatlan egy előtte egészséges embernek, a családjának, mindenkinek.

A versenyről magáról nem írok, teljes katasztrófa, el sem fáradtam a végére, messze nem tudtam odatenni magam, sem koncentrálni, nem tudok olyan helyet mondani a pályán, ahol ne estem volna el, de még felfelé is… Az, hogy a váltóm nem működött már teljesen mindegy volt. A csapatvezetés ránk hagyta a döntést  a történtek után, hogy indulunk-e, de mindenki szeretett volna Fleur-ért. Csapatrészről nem adtunk semmilyen eredményt és beszámolót hivatalos fórumokon és nem is fogunk erről a Világkupáról, az emlékezés jegyében telt. Szép gesztus volt, hogy minden versenyző a chipje mellé kapott virágot a rajtszámára tűzte és minden rajt előtt egy perces néma csenddel emlékeztünk Fleur-re. A szezont természetesen befejezzük a tervek szerint, következő állomás a VB Norvégiában jövő héten. Addig mindenki otthon kicsit feltöltődik, ránk fér! Köszönöm a csapatomnak, hogy ismét bebizonyította, hogy egy nagy család vagyunk és a nehéz időkben is kitartunk egymás mellett. Eddig is eléggé egyben voltunk, de azt hiszem ez még jobban összehozott minket, megtiszteltetés ennek a csapatnak a tagja lenni!